Ma kimentem végre megint Teohoz és Zsazsihoz a szőlőbe. Semmi sem változott tél óta, főzni nem kellet, tele voltunk idővel, felültünk a magasított székekre a konyhapult mellé, és néztünk kifelé. Teo kint volt két férfival, mértek, karókat ütöttek le a kert alsó végén, és folyamatosan mutogattak, magyaráztak. Reggel próbálta elmondani a koncepciót, de nem értettem, miért akarja felszabdalni a kertet, és miért telepít olyan dolgokat, amiknek már nem éri meg a hasznát, de még évekig nem is éri el azt az állapotot, hogy szép legyen, kialakuljon az elképzelt látvány. De nem az én kertem, és nem akartam megbántani. Zsazsinak ezért elmondtam, bólogatott. Pontosan tudom, milyen az, ha valaki elbambul a beszélgetés mellett, kérdeztem, mi a gond, de csak mosolygott..
Kérte, nézzem meg az egyik srácot, aki a kertben dolgozott, pár évvel lehetett nálam idősebb, Zsazsi szerint egy élő példa arra, hogy az élet tele van őrülten édes, nem véletlen véletlenekkel. Tegnap este kijöttek megbeszélni, mi lesz a teendő, mikor jöjjenek a kertet rendezni. Barátném nem nagyon szólt bele a beszélgetésbe, de tetszett neki a két komoly fiú, akik olyan tisztelettel beszéltek az öreg olasszal, így emlegetik Teot itt a hegyen. Sötét volt, nem lehetett már körbe nézni a telken, de mindjárt felajánlották, hogy reggel kijönnek, és ha megegyeznek, akár rögtön kimérhetik, mit hova tegyenek. A cég kártyája az asztalon maradt, amíg elköszöntek kint az út szélén, Zsazsi kiváncsian olvasta el a neveket, és az egyikben felismerte egy bizsergető emlékét.
Volt pár üres éve, ki tudja, Teo merre járt, olyan kis kiesett idő, amikor megismerkedett egy édes fiúval, nekem nem teljesen világos, hogyan, volt valami kis sunnyogás abban, ahogy Zsazsi az elejét elmesélte. Azt mondta, az egyetlen férfi volt az életében, aki miatt legszívesebben levetette volna nagy, puha, anyamackó jelmezét, hogy törékeny tündérlánnyá válhasson, és csak úgy utána repülhessen. Sose előtte, soha később nem érezte ezt. Nehéz belőle kiszedni bármit is, öreganyám, ha mesélhetne sem mesélné el nekem szerelmi kalandjait, és már az én Zsazsim is egyre ködösebb.
Folyton megnevettette, ha beszélgettek, rátört a vidámság, aztán egyszer együtt töltöttek végre egy éjszakát, és szegény Zsazsit megrángatta az élmény. Nevetve mesélte, én is nevettem. Azt hittem, szerelmes volt, de nem, szerinte az kavarta fel, hogy annyira erősen hatott rá a kisugárzása, az álmai, a dac, ami benne volt, a fiú és benne a férfi..., és miközben ezt mondta, még egy kis legyintést is elengedett Teora. Mutatott ki az ablakon, hogy nézzem meg a fiát, ugyanaz a szép, konok fej, aztán elmotyogta a mondat végét, és hiába kérdeztem vissza, nem ismételt.
Eleredt az eső, csendesen szemerkélt, a három férfi toporgott egy kicsit, elindultak felfelé, abbaszakadt a beszélgetésünk. Felnyitották a furgon hátulját, és valamit tárgyaltak, Teo egy percre bejött, aztán visszamentek a kertbe.
Féltem, hogy elszaladt a téma, mert még kiváncsi voltam. Zsazsiban is bentszorult a szó, folytatta. Még utána is sokat beszélgettek, de aztán elkerült valahova a fiú, lehet, hogy bejött neki valami a határozott álmaiból, biztosan, mert még senkit sem látott ilyen konokul álmodozni. Javasoltam, kérdezze meg a fiát, de hevesen tiltakozott, és gyanakvóan rám nézett, hogy én se.
De azért én igen. Megkérdeztem őket, bevisznek-e a városba. Vért izzadtam, mire a beszélgetést arra kanyarítottam, amerre én akartam. Ők Teora voltak kiváncsiak, meséltem, hátha ők is, aztán nem ment másképp, elárultam, hogy Zsazsi ismerhette a srác szüleit. Jó, kicsit csaltam.
Vannak történetek, aminek a részleteit különböző emberek ismerik, van, aki az elejét, van, aki a végét. Én már tudom a sztori végét, de nem állhatok Zsazsi elé vele.
A konok álmok valóra válnak.
