Paprikás krémsajt, honnan is?

  

- Jó reggelt, uram. Reggelit Parancsol?

- Igen - mondtam, megráztam fejem, mikor a pincér az étlapot nyújtotta felém, felemeltem a ceruzát, azzal skandáltam a levegőbe az elfogyasztandó reggeli egyes fogásait, úgy tettem, mintha világéletemben csak ezt reggeliztem volna: - Egy kancsó kávé, de három csészényi legyen benne, kérem, pirítós, két szelet fekete kenyér, vaj, narancsdzsem, egy főtt tojás és paprikás sajt.

- Paprikás sajt?

- Igen, krémsajt paprikával eldolgozva.

- Parancsára.

A zöld pincérkísértet hangtalanul siklott végig a zöld szőnyegen, a zölden terített asztalok mentén a konyha irányában, és pontosan vágott be az első válasz; a statisztéria jól volt idomítva, és én jó rendező voltam:

- Paprikás sajt? - kérdezte a szakács a tálaló mögül.

- Igen - mondta a pincér -, krémsajt paprikával.

- Kérdezd meg az urat, mennyi paprikát kér a sajtba.

Közben rajzolni kezdtem a pályaudvar épületének homlokzatát, éppen az ablakkeret kontúrját húztam meg biztos vonással az ártatlanul fehér papiroson, amikor a pincér visszajött; várakozón állt, míg föl nem emeltem a fejemet, és csodálkozva abba nem hagytam a rajzolást.

- Meg tetszik engedni egy kérdést, mennyi paprikát mennyi sajtban tetszik óhajtani?

- Negyvenöt gramm sajt, egy gyűszűnyi paprikával jól átgyúrva, és hallja, főúr, holnap is itt fogok reggelizni, holnapután is, holnapután meg azután is, három hétig, három hónapig és három évig ... értette? És mindig ugyanabban az időben, kilenc óra tájban.

- Parancsára.

Ez volt, amit akartam, és bevágott: pontosan. Később gyakran megijedtem, mert terveim olyan pontosan valóra váltak, és az előre nem látható sohasem következett be; két nap múlva már a "paprikás sajtos úr" voltam, egy héttel később "a fiatal művész, aki mindig kilenc óra tájban jön reggelizni", három hét múlva pedig: "..... úr, a fiatal építész, aki egy nagy munkán dolgozik."

A nevet itt a végén kipontoztam, mert úgy túl könnyen rá lehetne keresni a neten. :-)  

Szerzőt és címet kérek, melepetést küldök cserébe.

Kedves mákos kiflije

   

Amikor a hekvancot elindítottam, nem sokat gondolkodtam a néven, csak jött, de folyton jön minden más is, és néhány napja beugrott ez: humán büfé. Jellemző, hogy a cím van meg előbb, ezerrel keresni kezdtem hozzá a tartalmat, és az persze nem jött csak úgy. Aztán kezembe került - tényleg, mert nálunk nagy az összevisszaság, és néha csak úgy belelapozok a könyvbe, amiért korábban hátranyúltam, hogy egérpad legyen, mert az üvegasztalon meghal a technika - a Történetek állatokról és emberekről Ulickajatól. Hm, hm, hm, ééés igen! Mákos kifli.

Szóljon, aki nem tudott követni!

Itt a humán büfében olyan ételek kaphatók, amiket a könyveim kínálnak (csak, hogy sznoboskodjam - van ilyen szó? - kissé:) kvázi étlapként.

Ez meg milyen jó blogcím lenne: kvázi. :-)

Szóval, annak, aki a kalácsonyiról tévedt ide át: nem magamtól voltam ám ilyen kreatív, ez a mese dolgozta be magát rendesen a tudatalattimba: ULICKAJA, Ljudmila, Történet az öreg Kalácsovról, Kedvesről, a sírós kancáról és Zellő csikóról, in. Történetek állatokról és emberekről, Magvető, Budapest, 2009, 32-45 p

    

Akkor most elsőre itt van a sírós kanca, Kedves mindennapi mákos kiflije.

Elkezdetem kutatni az inteneten valami autentikus recept után, semmi. Aztán a teljes tanácstalanság peremén felhívtam egy ismerősömet, hogy valami útmutatást adjon, milyen kiflit ehet ez a ló. A válasz helyett ez jött: Egy lóóó?!

Akkor megint internet, és végül mégiscsak találtam valamit. Megsütöttem. Nem lehetett abbahagyni az evést.

Mondjuk, hogy a mákon túl is értem a függőséget.

A forma csak a mese kedvéért.

     

Recept lentebb.