Amikor a hekvancot elindítottam, nem sokat gondolkodtam a néven, csak jött, de folyton jön minden más is, és néhány napja beugrott ez: humán büfé. Jellemző, hogy a cím van meg előbb, ezerrel keresni kezdtem hozzá a tartalmat, és az persze nem jött csak úgy. Aztán kezembe került - tényleg, mert nálunk nagy az összevisszaság, és néha csak úgy belelapozok a könyvbe, amiért korábban hátranyúltam, hogy egérpad legyen, mert az üvegasztalon meghal a technika - a Történetek állatokról és emberekről Ulickajatól. Hm, hm, hm, ééés igen! Mákos kifli.
Szóljon, aki nem tudott követni!
Itt a humán büfében olyan ételek kaphatók, amiket a könyveim kínálnak (csak, hogy sznoboskodjam - van ilyen szó? - kissé:) kvázi étlapként.
Ez meg milyen jó blogcím lenne: kvázi. :-)
Szóval, annak, aki a kalácsonyiról tévedt ide át: nem magamtól voltam ám ilyen kreatív, ez a mese dolgozta be magát rendesen a tudatalattimba: ULICKAJA, Ljudmila, Történet az öreg Kalácsovról, Kedvesről, a sírós kancáról és Zellő csikóról, in. Történetek állatokról és emberekről, Magvető, Budapest, 2009, 32-45 p
Akkor most elsőre itt van a sírós kanca, Kedves mindennapi mákos kiflije.
Elkezdetem kutatni az inteneten valami autentikus recept után, semmi. Aztán a teljes tanácstalanság peremén felhívtam egy ismerősömet, hogy valami útmutatást adjon, milyen kiflit ehet ez a ló. A válasz helyett ez jött: Egy lóóó?!
Akkor megint internet, és végül mégiscsak találtam valamit. Megsütöttem. Nem lehetett abbahagyni az evést.
Mondjuk, hogy a mákon túl is értem a függőséget.
A forma csak a mese kedvéért.
Recept lentebb.
