Újabb feladvány, ezúttal kép nélkül, mert egyelőre lövésem sincs, hogy juthatnék bárányhoz, viszont szóba sem jöhet a csere más húsra, mert akkor oda az értelem, az utolsó mondaté persze. Aki elsőként jegyzi az író nevét és az elbeszélés címét a bejegyzés alá, arra meglepetés vár. Péntekig adok időt, akkor leírom a megfejtést, és jön az újabb feladvány, és mivel az ágyam mellett már halomban állnak a megfelelő idézek mentén egymásba nyitott könyvek, hetente lesz egy újabb rejtvény. Egyébként ez az idézet az elbeszélés elejéről való, a következő bekezdéstől jön a sztori, és hogy a szerző kiszólását forgassam tovább: ott most már emberekről van szó.
"Nincs jobb dolog egy jó havannaszivarnál. Fiatalkoromban, amikor még nagyon szegény voltam, és csak akkor gyújtottam szivarra, ha valakitől ajándékba kaptam, elhatároztam, hogy ha sok pénzem lesz, minden ebéd és vacsora után elszívok egy szivart. Ez volt egyetlen ifjúkori elhatározásom, amit be is váltottam. Ez volt egyetlen vágyam, melyet elértem, anélkül hogy keserű kiábrándulás lett volna a vége. Szeretem az enyhe, de mégis dús zamatú szivart. Ne legyen kicsi, mert akkor az ember alighogy rágyújtott, már el is szívta, de ne legyen túl nagy, mert az bosszantóan esetlen. Szeleljen jól, hogy szívás közben ne kelljen erőlködnünk, leváló dohánydarabkák ne ragadjanak ajkunkra, és az utolsó szippantásig őrizze meg aromáját. Ha a végső szippantás után leteszed a formátlan szivarvéget, és utánanézel az utolsó füstfelhőnek, amint kéken eloszlik a levegőben: akkor, ha érzékeny lélek vagy, egy kis búskomorság fog el arra a gondolatra, hogy mennyi munka, fáradság, gond ment füstbe, és az egész bonyolult, nehéz munkafolyamat csak arra volt jó, hogy egy félórás élvezetet okozzon neked. Ezért kellett embereknek évekig robotolniuk a trópusi nap hevében, ezért kellett hajóknak hét tenger habját szelniök. E gondolat egyébként még kínosabb, ha az ember egy tucat osztrigát eszik (egy fél palack száraz, fehérborral), és valósággal elviselhetetlenné válik, ha báránykotlett kerül az asztalra. Itt most már állatokról van szó. Amióta a földön megindult a szerves élet, millió és millió éven át követték egymást az állatnemzedékek, csak azért, hogy valamelyik állat végül az asztalunkra kerüljön, finomra őrölt jégen vagy ezüstroston. Hátborzongató! Akinek nincs kellő képzelőereje, az talán nem is érzi át egy osztrigaevés borzalmasan ünnepélyes pátoszát. Az evolúció mindenesetre azt tanítja, hogy e kagyló a fejlődés során oly konokul zárkózott be saját egyéniségébe, hogy alig lehet iránta rokonszenvet érezni. Kétségkívül van az osztrigában valami fölényes zárkózottság, ami sérti közeledni vágyó lelkünket, és van benne valami gőg, ami viszont a hiúságunkat bántja. Azt viszont nem értem, hogy vannak emberek, akiket nem fojtogat a sírás, ha egy báránykotlettre néznek. Ebben már az ember is bűnös, hiszen az emberiség története egybefonódott e gyengéd étellel."
