Megfejtés

Most csak a megfejtést adom, holnap meg jön az újabb feladvány:
Füst Milán: Feleségem története

Egy klasszikus

Egy újabb feladvány, egy klasszikus! De megint nincs hozzá kép, bocs. A tábornok nevét kipontoztam, de a szövegre is simán rá lehet keresni. Most nem bánom, hogy találtok rá a könyvre, csak záporozzanak a megfejtések! Aztán, akinek még kimaradt, az pótolja!
   
       "Mindössze ez a két említésre méltó, bár belátom, elég esetlen kalandom volt a nőkkel fiatal koromban. A többi szóra sem érdemes. Elhanyagoltam őket. Csak nevettem azokat, akik lihegnek utánuk… S mindenféle ormótlan dolgokat gondoltam róluk, például ilyeneket: hogy milyen büszkén üldögélnek ők a vendéglőkben, magasra emelve fejüket, holott tudok én róluk egyebet is. És így tovább. Az ember dolgát velük meglehetősen egyszerűen fogtam fel. (Már ahogy némely fiatalember szokta is.) A dolog velük egyszerű – gondoltam magamban.

        Ehelyett az ételek kezdtek mindjobban érdekelni – különösen mikor utazásaim során új meg új világok nyíltak meg előttem. Egy ismerősöm, [...] tábornok, egyszer a fülem hallatára azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy az embernél nincs nagyobb disznó, mert mindent megkóstol…nos, nekem épp ellenkező a felfogásom. Mert épp ezáltal jött rá a föld minden ízére és hasznára – másrészt meg vagyok győződve róla, hogy aki a népek lelkét meg akarja ismerni, annak mindenekelőtt ennie kell az ételeikből.

        S így tettem én. De nincs is az a szárított ürühús, s lett légyen oly borsos és égető, mint a Szahara homokja, én akkor is megettem. Nem is szólván arról, ha végigment az ember valami bazáron, ahol a népkonyhák nyílt tűzhelyei vannak, és mindenféle pecsenye pöfög, vagy Perzsiában, a pástétomsütők dagadó tésztái közt – a mohamedánok tésztái igazán nagyszerűek. De remekül is készítik, ízlésesen és ragyogó tisztán, ragyogó kötényben és forró bronzokon – s az ember úgy eltelik az illatával, hónapokig nem tudja feledni. Én bizony képes voltam naphosszat ott ülni, ha nem volt más dolgom. Ez volt a pihenésem. Mert szebbet én elképzelni se tudtam, mint ezt a nyüzsgést, az idegen színességet meg a mozgást, meg a nyelvüket és nevetésüket, amelyet nem értettem. S ha mindez mégiscsak megzavart, hozattam valami ételüket, s folytattam a merengést."
   
Szolgálati közlemény: Valaki mondja meg, milyen az élet... Ok. De legalább azt, hogyan kell normális idézőjelet beilleszteni! :-)

Olvasnivaló

Áthelyezem a súlyokat a másik serpenyőbe, mert nem volt megfejtés. Szóval, olvassatok, ha van kedvetek.

Paprikás sajt:
BÖLL, Heinrich, Biliárd fél tízkor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964, 78-79. p

Osztriga és báránykotlett:
MAUGHAM, William Somerset, Erény, in.: Első személyben, Elbeszélések, Holnap Kiadó, 2009, 15-16. p

Ott most már emberekről van szó

Újabb feladvány, ezúttal kép nélkül, mert egyelőre lövésem sincs, hogy juthatnék bárányhoz, viszont szóba sem jöhet a csere más húsra, mert akkor oda az értelem, az utolsó mondaté persze. Aki elsőként jegyzi az író nevét és az elbeszélés címét a bejegyzés alá, arra meglepetés vár. Péntekig adok időt, akkor leírom a megfejtést, és jön az újabb feladvány, és mivel az ágyam mellett már halomban állnak a megfelelő idézek mentén egymásba nyitott könyvek, hetente lesz egy újabb rejtvény.  Egyébként ez az idézet az elbeszélés elejéről való, a következő bekezdéstől jön a sztori, és hogy a szerző kiszólását forgassam tovább: ott most már emberekről van szó.

"Nincs jobb dolog egy jó havannaszivarnál. Fiatalkoromban, amikor még nagyon szegény voltam, és csak akkor gyújtottam szivarra, ha valakitől ajándékba kaptam, elhatároztam, hogy ha sok pénzem lesz, minden ebéd és vacsora után elszívok egy szivart. Ez volt egyetlen ifjúkori elhatározásom, amit be is váltottam. Ez volt egyetlen vágyam, melyet elértem, anélkül hogy keserű kiábrándulás lett volna a vége. Szeretem az enyhe, de mégis dús zamatú szivart. Ne legyen kicsi, mert akkor az ember alighogy rágyújtott, már el is szívta, de ne legyen túl nagy, mert az bosszantóan esetlen. Szeleljen jól, hogy szívás közben ne kelljen erőlködnünk, leváló dohánydarabkák ne ragadjanak ajkunkra, és az utolsó szippantásig őrizze meg aromáját. Ha a végső szippantás után leteszed a formátlan szivarvéget, és utánanézel az utolsó füstfelhőnek, amint kéken eloszlik a levegőben: akkor, ha érzékeny lélek vagy, egy kis búskomorság fog el arra a gondolatra, hogy mennyi munka, fáradság, gond ment füstbe, és az egész bonyolult, nehéz munkafolyamat csak arra volt jó, hogy egy félórás élvezetet okozzon neked. Ezért kellett embereknek évekig robotolniuk a trópusi nap hevében, ezért kellett hajóknak hét tenger habját szelniök. E gondolat egyébként még kínosabb, ha az ember egy tucat osztrigát eszik (egy fél palack száraz, fehérborral), és valósággal elviselhetetlenné válik, ha báránykotlett kerül az asztalra. Itt most már állatokról van szó. Amióta a földön megindult a szerves élet, millió és millió éven át követték egymást az állatnemzedékek, csak azért, hogy valamelyik állat végül az asztalunkra kerüljön, finomra őrölt jégen vagy ezüstroston. Hátborzongató! Akinek nincs kellő képzelőereje, az talán nem is érzi át egy osztrigaevés borzalmasan ünnepélyes pátoszát. Az evolúció mindenesetre azt tanítja, hogy e kagyló a fejlődés során oly konokul zárkózott be saját egyéniségébe, hogy alig lehet iránta rokonszenvet érezni. Kétségkívül van az osztrigában valami fölényes zárkózottság, ami sérti közeledni vágyó lelkünket, és van benne valami gőg, ami viszont a hiúságunkat bántja. Azt viszont nem értem, hogy vannak emberek, akiket nem fojtogat a sírás, ha egy báránykotlettre néznek. Ebben már az ember is bűnös, hiszen az emberiség története egybefonódott e gyengéd étellel."

 

Paprikás krémsajt, honnan is?

  

- Jó reggelt, uram. Reggelit Parancsol?

- Igen - mondtam, megráztam fejem, mikor a pincér az étlapot nyújtotta felém, felemeltem a ceruzát, azzal skandáltam a levegőbe az elfogyasztandó reggeli egyes fogásait, úgy tettem, mintha világéletemben csak ezt reggeliztem volna: - Egy kancsó kávé, de három csészényi legyen benne, kérem, pirítós, két szelet fekete kenyér, vaj, narancsdzsem, egy főtt tojás és paprikás sajt.

- Paprikás sajt?

- Igen, krémsajt paprikával eldolgozva.

- Parancsára.

A zöld pincérkísértet hangtalanul siklott végig a zöld szőnyegen, a zölden terített asztalok mentén a konyha irányában, és pontosan vágott be az első válasz; a statisztéria jól volt idomítva, és én jó rendező voltam:

- Paprikás sajt? - kérdezte a szakács a tálaló mögül.

- Igen - mondta a pincér -, krémsajt paprikával.

- Kérdezd meg az urat, mennyi paprikát kér a sajtba.

Közben rajzolni kezdtem a pályaudvar épületének homlokzatát, éppen az ablakkeret kontúrját húztam meg biztos vonással az ártatlanul fehér papiroson, amikor a pincér visszajött; várakozón állt, míg föl nem emeltem a fejemet, és csodálkozva abba nem hagytam a rajzolást.

- Meg tetszik engedni egy kérdést, mennyi paprikát mennyi sajtban tetszik óhajtani?

- Negyvenöt gramm sajt, egy gyűszűnyi paprikával jól átgyúrva, és hallja, főúr, holnap is itt fogok reggelizni, holnapután is, holnapután meg azután is, három hétig, három hónapig és három évig ... értette? És mindig ugyanabban az időben, kilenc óra tájban.

- Parancsára.

Ez volt, amit akartam, és bevágott: pontosan. Később gyakran megijedtem, mert terveim olyan pontosan valóra váltak, és az előre nem látható sohasem következett be; két nap múlva már a "paprikás sajtos úr" voltam, egy héttel később "a fiatal művész, aki mindig kilenc óra tájban jön reggelizni", három hét múlva pedig: "..... úr, a fiatal építész, aki egy nagy munkán dolgozik."

A nevet itt a végén kipontoztam, mert úgy túl könnyen rá lehetne keresni a neten. :-)  

Szerzőt és címet kérek, melepetést küldök cserébe.

Kedves mákos kiflije

   

Amikor a hekvancot elindítottam, nem sokat gondolkodtam a néven, csak jött, de folyton jön minden más is, és néhány napja beugrott ez: humán büfé. Jellemző, hogy a cím van meg előbb, ezerrel keresni kezdtem hozzá a tartalmat, és az persze nem jött csak úgy. Aztán kezembe került - tényleg, mert nálunk nagy az összevisszaság, és néha csak úgy belelapozok a könyvbe, amiért korábban hátranyúltam, hogy egérpad legyen, mert az üvegasztalon meghal a technika - a Történetek állatokról és emberekről Ulickajatól. Hm, hm, hm, ééés igen! Mákos kifli.

Szóljon, aki nem tudott követni!

Itt a humán büfében olyan ételek kaphatók, amiket a könyveim kínálnak (csak, hogy sznoboskodjam - van ilyen szó? - kissé:) kvázi étlapként.

Ez meg milyen jó blogcím lenne: kvázi. :-)

Szóval, annak, aki a kalácsonyiról tévedt ide át: nem magamtól voltam ám ilyen kreatív, ez a mese dolgozta be magát rendesen a tudatalattimba: ULICKAJA, Ljudmila, Történet az öreg Kalácsovról, Kedvesről, a sírós kancáról és Zellő csikóról, in. Történetek állatokról és emberekről, Magvető, Budapest, 2009, 32-45 p

    

Akkor most elsőre itt van a sírós kanca, Kedves mindennapi mákos kiflije.

Elkezdetem kutatni az inteneten valami autentikus recept után, semmi. Aztán a teljes tanácstalanság peremén felhívtam egy ismerősömet, hogy valami útmutatást adjon, milyen kiflit ehet ez a ló. A válasz helyett ez jött: Egy lóóó?!

Akkor megint internet, és végül mégiscsak találtam valamit. Megsütöttem. Nem lehetett abbahagyni az evést.

Mondjuk, hogy a mákon túl is értem a függőséget.

A forma csak a mese kedvéért.

     

Recept lentebb.